Az első kérdés nagyjából mindig ugyan az, és ez valahogy így hangzik: „Tudom, semmi közöm hozzá, de mégis hogyan tudjátok megengedni magatoknak, hogy egy hajón éljetek?”.
A háttértörténet
Eben, a férjem 6 éven keresztül keményen dolgozott értékesítőként az államokban, amit persze kicsit sem élvezett. Házról házra járt, és egy irodát vezetett mellette. A sok stressz, a családjától távol töltött idő teljesen tönkretette őt. Egyáltalán nem élvezte az életet, és én attól tartottam, hogy az egészségére is mehet végül ez a hajtás. Azonban a fizetés jó volt. Rendkívül jó.
Rengeteg pénzt sikerült félretennie. Autót vett, házat, és adósságok nélkül éltünk. Mikor ennyi pénzt keres az ember, nehéz feladni a munkáját, de lassan be kellett lássa, hogy eljött az ideje.
Éjjelente pánikrohamok törtek rá, és a folyamatos idegeskedés és stressz teljesen legyöngítette. Eljött az ideje, hogy valami kevésbé megterhelőbe fogjon.
Mikor úgy döntöttünk, hogy belevágunk a hajókázásba, eladtuk az autót, minden értékünket egy raktárba zártuk, és megvettük Necesse-t. Olcsó hajó volt, de nem ok nélkül. Léket kapott egy hurrikánban, és partra vetődött. Rengeteg törődésre volt szüksége.
Ez volt az egyetlen módja, hogy megengedjünk magunknak egy hajót, hogy romokban volt. Ígyhát, mindannak tudatában vásároltuk meg, hogy legalább egy évi munkát igényel majd a javítása.
Egy évvel később, hazarepültünk, és én megszültem Ellia-t. Egy ideig Kanadában maradtunk, és arra az 5 hónapra, Eben visszatért munkájához, melyet annyira gyűlölt. Mint mondtam, nehéz elszakadni tőle. Ezután újra útnak indultunk.
Mindig ügyelnünk kellett a kiadásainkra. Nem álltunk túl jól anyagilag, és igyekeztünk a hajón főzni, keveset költeni. Voltak idők, mikor még inni is alig mertünk venni, sajnáltuk azt az 50 dollárt.
Mikor elértük a Dominikai Köztársaságot, gyakorlatilag alig maradt valamink. Kanadai házunkból, melyet kiadtunk, alig folyt be valami pénzünk, és ennek külföldről való intézése sem könnyítette meg az életünk.
Úgy döntöttük, eladjuk a házat.
Kiszámoltuk, hogy azzal a pénzzel, még jódarabig elhajókázhatunk, és a maradékot befektethetjük majd új házunkba. Persze nem így történt. Mindet elhajóztuk.
Jelenleg a Virgin-szigeteknél járunk, és nemrégiben vettük észre, a számláinkon keletkező ismételt csökkenést. Ezen a ponton, már erősen tervezzük, hogy valamelyikünknek muszáj lesz visszamennie dolgozni, a közeljövőben, hogy feltornázzuk kicsit megtakarításaink.
Eben mindig tudott félretenni kisebb kisegítő hajós munkákból. Vitorlákat javított, megszerelt ezt-azt. Rendkívül ügyes benne, de ez nem a szenvedélye. Csak a plusz pénzért volt rá szükség. Ebből nem lesz valós bevételünk, csk segít fenntartani életmódunkat.
Minden lehetőségre nyitottnak kell maradnunk (kivéve persze a testem áruba bocsátása, az nem is opció...). Lényegtelen milyen őrültségnek hangzik, mi bízunk a sikerben. Nem adjuk fel az álmainkat, hogy egyszer még eljutunk dolgozni Olaszországba, Tanzániába vagy Grenadába.
Felelőtlennek, és rendszertelennek tűnhetünk, de mindig számolni fogunk a pro és kontrával, és nem hozunk meg pusztán az egónk miatt meggondolatlan, gyermekes döntéseket.
Tudjuk, hogy ez a korai visszavonulás nem tarthat örökké, így addig élvezzük, amíg csak tehetjük, és igyekszünk nem azon aggódni, hogy mikor jön a következő számla.