Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor fél kilenc körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert kilenc órakor van egy fontos találkozója.
Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.
Időközben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó.
A seb nem tűnt olyan súlyosnak. Az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan a felesége egészsége felől érdeklődtem. Az idős úr kedvesen elmesélte, hogy Alzheimer kóros felesége hét éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy asszonya már vagy öt éve nem ismeri fel őt...
Ha kíváncsi vagy a történet végére, kattints a következő oldalra!
Akkor csodálkozva megkérdeztem:
– És ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?
Egy édes mosoly és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta:
– Az igaz, hogy ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki ő.
Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: „Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék. Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van.”