A fotósorozatot Jannatul Mawa, egy bangladesi fotós készítette, aki Bangladesben a női egyenjogúság egyik élharcosa és ez a munkája sem áll távol ettől a tevékenységtől. A fotósorozattal arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy mennyire nincs értéke annak a munkának, amit legtöbbször - de Bangladesben szinte kivétel nélkül - nők végeznek: ez a házimunka. Bangladesben ugyanis egyáltalán nem megy luxusszámba az, hogy a háziasszonyoknak van bejárónőjük, aki folyamatosan mellettük robotol a konyhában, mivel alig fizetik meg őket. Ezt a fotósorozatot is középosztálybeli asszonyokkal és bejárónőjükkel készítette.
Ennek a fajta munkának olyan szinten nincs semmi értéke az ottani társadalom szemében, hogy az a fizetésben is meglátszik. Bangladesben a bejárónők havi keresete mindössze 15 dollár, ami sokszor kimerül a napi kétszeri étkezésben, a munkaidő pedig határtalan, a házban ugyanis mindig akad tennivaló és sose lehet tökéletesen tiszta. Így nem is csoda, hogy szinte bárki fogadhat bejárónőt. Viszont az valóban elképesztő, hogy a társadalom mennyire nem tulajdonít semmi értéket ennek a fajta munkának, hanem szinte magától értetődőnek veszik.
A fotós ezeket a bejárónőket és az őket foglalkoztató háziasszonyokat fényképezte le egy kanapén ülve, a fotósorozatnak pedig az „Én és a cselédem” címet adta. A fényképeken látszik, hogy van egy bizonyos távolságtartás a hölgyek között, viszont az is megfigyelhető, hogy a „cselédek” nem a földön ülnek, vagy pedig álltak, ami az alá-fölé rendelt viszony kifejezője, hanem a háziasszony mellett ülnek. Ennek olyan jelentést is tulajdoníthatunk, hogy nemcsak a bejárónők munkája nincs eléggé megbecsülve, hanem maga a házimunka se és az se, aki elvégzi, vagyis a háziasszony.
A fotós egy olyan problémára hívta fel a figyelmet, ami elég súlyos megkülönböztetésről árulkodik Bangladesben. Ez a megkülönböztetés leginkább a bejárónők munkájának megfizetésében jelenik meg, ami azt sugallja, hogy keveset ér a munkájuk.