Kuba Zoltánra, a közelmúltban elhunyt kiváló vitorlázó sporttársra emlékezünk! Kuba Zoltán memoár.

Emlékezés Kuba Zoltánra

Este 10-kor csöngettek. Első és egyben utolsó feleségem éppen Réka lányomat szoptatta. Az ajtón Csanádi Csaba lépett be: „Miklós van egy ajánlatom. Vettem egy vas 50-est, meg kellene varrni a szakadt fokkját, cserébe megmondom, hol találsz egy B31-es tőkesúlyt.”

Mivel előtte, 1976-ben vettem egy üres B 31-es hajóhéjat, habozás nélkül ráálltam az üzletre. Kérdeztem tőle, hogy hol lehet vas 50-est venni? „A honvédségnél fillérekért eladják, de nem lehet megnézni, mert katonai objektumban van.” Látatlanba kifizette és megmondták, hogy  a laktanya előtt legyen ekkor és ekkor. A laktanya nagy vaslemez kapuja előtt várt, hogy megkapja a hajót. Mikor odabentről iszonyú csikorgás, kavicsok pattogása záporozott és lánctalpak dübörgése hangzott, megnyílt a kapu. Egy tank vontatta a betonon, az oldalán fekvő hajót. Kihúzták a kapu elé, a vontatóláncot leakasztották róla, a tank visszament, kapu becsukódott. Viheti. Később a solymári vasútállomáson hozta rendbe – vasúton levitte Fiuméba és elhajózott vele a szabad világba. Én kalandvágyból itthon maradtam, a szüleimet nem hagyhattam itt, apámat megviselték a kommunista börtönök (izgatási per).

A vitorlát hamar megvarrták a lányok, de lássuk a tőkesúlyt!

Kiderült, hogy a füredi hajógyár igazgatója, Németh István  /fiatal korában apám matróza volt, apámtól tanult vitorlázni, abban az időben minden valamire való hajónak volt egy matróza, aki azt karban tartotta/ és a hajógyár főmérnöke nem kaphat prémiumot, mert túl nagy volt a raktárkészlet. Ilyen volt a rendszer. Ezen segítve leselejteztek egy B31-es tőkesúlyt, 2 db B 18-as tőkesúlyt és néhány 40 kg-os festékes hordót (angol festékek).

Másnap siettem a Maglódi út hulladékvas telepére. Rövid keresgélés után megtaláltam, kérdeztem, mit kérnek érte. A válasz meglepő volt: „Uram fél áron odaadjuk, csak valaki vigye el végre, mert nem tudjuk összetörni.” Ugyanis a daru tonnás vasgolyóval zúzta össze az öntvényeket, hogy az olvasztóba lehessen adagolni. A tőkesúly kilójáért 8 forintot kértek, rögtön megvettem. Ezen kívül vettem egy 40 kg-os algagátló festéket meg egy kátrányos alapozót  hulladék áron – tíz évig ezt használtam – hiába no, ez volt a szocializmus előnye.

Az igazi feladat ezután jött: hogyan jut le a Balatonra az 1800 kg-os tőkesúly? Akkor még nem léteztek magán teherautók, magán darus kocsik. Próbálkoztam Máv háztól-házig szolgáltatással, ez akkor az egyetlen mód volt a küldésre, persze amint megtudták a feladatot, elálltak tőle.

Klubtársam Kuba Zoltán

Klubtársam volt Kuba Zoli, aki meghallotta a problémámat és segített - anélkül, hogy kértem volna, egyébként mindenkin segített, akin csak tudott. Zoli az Autó Közlekedési Tudományos Kutató Intézetben dolgozott és a nagy Szovjetunióba járt teherautó versenyekre. Felajánlotta, hogy ezzel a spéci versenygéppel próbaterhelésként próbaúton levisszük a tőkesúlyt. A helyszínen a számlát lobogtatva kértük a darust, hogy tegye fel a platóra. „Próbarendszámúra nem rakodhatok” ez volt a lakonikus válasza. Hát megakadtunk. Végül a föníciai találmány, a pénz megoldotta a dolgot. Fent volt a vas a platón, lekötni nem kellett, az biztos. Zoli sietett, 130-140 körül utaztunk. A menetlevélre Földvárt írt, majd amikor leadja a kocsit, eléírja, hogy Duna, mert Dunaföldvár volt a rendszeresített próbaútvonaluk. Ha meg kiderül a turpisság, akkor az igazgató úr, Berecz Tibor talán elsimítja a dolgot. Ő is vitorlázott, a híres csillaghajó vízre tevő kocsit tervezte, mely a földvári gyaloghíd alatt vízszintesre döntött árboccal vitte vízre a sztárokat és azok maguktól álltak fel a híd után a vízen.

E kis kitérő után nézzük, hogy áll a szállítás. Megérkeztünk a Spartacus telepre, hogy vegyük le? Ez nem kis probléma! Annak idején, ha hajót kellett vízre tenni, kiálltunk az országút szélére és vártunk, ha jött egy darus kocsi, azt leintettük és megegyeztünk az árban. Egy volt a lényeg, hogy minden legyen előkészítve, az illegális „fusi” (fuserálás) gyorsan történjen, minimális legyen a lebukás esélye. Erre most nem volt fél napunk. Zoli végül úgy döntött, hogy kössük a tőkesúlyt egy fához, és Ő majd kirohan alóla erős motorjával. Megtettük, a deszka sercegett a 2 tonnás vas alatt, ahogy a zuhanó tőkesúly a földbe csapódott, megrengette a töltött félszigetet.

A gondnok riadtan szaladt ki a házból: „Érezték? Földrengés volt - a poharak összekoccantak a polcon.” Éreztük, éreztük, mondtuk. Mi csináltuk.
Hazafelé még jobban száguldott a versenygép, hiába, a ruszki Zil is jó, ha Mahle dugattyúk, Göcze dugattyúgyűrűk, Sachs lengéscsillapítók vannak benne.

Köszönet érte Kuba Zolinak, aki még az árbocszállításnál is kisegített, a dízel motoromnak is papírt adott, sőt szarvasos Volgájával portorozsi versenyre is levitte a hollandinkat. Ugyanezzel a Volgával elvontatta a teherautó alvázat is, melyből a hajótárolóm lett. Az alvázon fék nem volt, két lábam terpeszben az alvázon kapaszkodtam a kormánykerékbe, de egy zökkenőnél az a tengelyről elszabadult és a kezemben maradt, majdnem leestem, de inkább csak megijedtem, hiszen most már fékezni sem, kormányozni sem tudtam, csak terpesztve egyensúlyoztam az alváz két tartóján.

Zoli kedves baráti, önzetlen segítségét sohasem felejtem el, ha hajózásról volt szó, mindent megtett, mert hajózni kell!

A cikk megírása után kaptam a lesújtó hírt, hogy Zoli itt hagyott Minket- de biztos vagyok benne, hogy odaát is hajózik. Amikor a szélcsendes Balatonon Ő vezette a „vontát” sohasem hagyott kint a vízen senkit-, a vontát kérő integető hajókat felvette bármilyen nagy kitérőt is kellett tennie.
Igazi együtt érző hajós volt. Emlékét örökre megőrzöm.

Tuss Miklós