Kékszalag történelem, nyertesek, leírások, hajók, képek és videó

hirdetes

Kékszalag


  

 

 A Kékszalag története

Történelmi versenyt hirdetett meg 1934-ben a Hungária Yacht Club. Az első Kékszalagnak az volt a célkitűzése, hogy az akkori Magyar Vitorlás Yacht Szövetséghez tartozó hajók számára olyan Balaton-kerülő gyorsasági versenyt indítsanak, amelyen osztályra és nagyságra való tekintet nélkül bárki részt vehet. A teljesen nyílt bajnokság szabályai a későbbiek során némileg megváltoztak, ugyanis a negyedik alkalommal megrendezett Kékszalagon már nem indultak a 22-es versenyjollék, amelyek az addigi legsikeresebb hajók voltak. A finom alkatú, drága hajóosztály letiltása után egy másik kategória is kikerült a versenykönyvből, méghozzá a hatvanas-hetvenes évek sikerhajója, a csillaghajó.

Az eddigi Kékszalag nyertesek és bővebb történelem itt: Kékszalag nyertese

Az 1936-os Kékszalag története

Kékszalag 1936A Balatoni Hajózási Rt. Igazgatósága a verseny nézõközönsége részére egész napos kirándulóhajót indított, mely végigkísérte a mezõnyt a versenyen. A Hungária Yacht Club a díjkiosztó elõtt parádés yachtfelvonulást rendezett Tihanyban a verseny legmagasabb védnökei, József kir. Herceg és Auguszta kir. Hercegkisasszony, valamint jákai Gömbös Gyula m. kir. miniszterelnök mint a verseny díszelnöke tiszteletére. A versenyen indulhatott minden törzskönyvezett hajó, nagyságra és osztályra való tekintet nélkül, a dinghyk kivételével.

Kivonat a versenykiírásból:

Díjazás: Az elsõnek beérkezõ hajó nyeri a Balaton Kékszalagja vándordíjat és az OTT tiszteletdíját. A Kékszalag vándordíjon levõ ezüstkoszorún a gyõztes hajó, valamint vezetõjének és clubjának neve megörökíttetik és mindaddig, míg a Kékszalag védõje, jogosítva van hajója árbocán egy méter hosszú kék szalagot viselni. Az abszolút elsõ helyezett hajón kívül tiszteletdíjat kapnak a 40-es, 30-as, 22-es cirkálók, a 22-es jollék, a 25-ös túrajollék és a felsorolt osztályokba nem tartozó tõkesúlyos és uszonyos hajók kategóriagyõztesei"

A nevezõ hajók között megtalálhatjuk a 40-esek között a Glóriát és a Nemerét, a 30-asok között a Rabonbánt, az 1934-es Kékszalag gyõztesét, az Emesét, a Kabalát és a Bohót, nyolc 22-es cirkálót: (Karakán, Kari, Jómadár, Lucifer, Nyíl, Sirocco, Vihar, Zulu), tizenkettõ 25-ös túrajollét (Csobogó, Csuhu, Edve, Fidelitás II., Flamingó, Kócsag, Mackó, Mosoly, Novara, Pillangó, Santa Maria, Virradat), öt 22-es versenyjollét (Dódí, Kisangyalom I., Kisangyalom II., Kincsem III., Lehetetlen), osztályon kívüli tõkesúlyos hajókat (Betyár, Meteor, Sólyom) és az osztályon kívüli jollékat (Balaton, Fergeteg, Helikon, Keszthely, Kócsag, Mókus, Santa Barbara).

A versenyt megelõzõ napon erõs, olykor viharos északnyugati szél fújt, így az esélylatolgatók a cirkálók között keresték a gyõztest. Néhány jollés azon gondolkozott, hogy egyáltalán elinduljon-e a versenyen. A jollésokon kívül a többi résztvevõ boldogan állapította meg, hogy a verseny távját 16-24 óra alatt abszolválni lehet.

Az akkor is oly szeszélyes Balaton alaposan keresztülhúzta az indulók számításait. A reggel nyolc órai rajthoz alig tudtak a hajók kivánszorogni. A rajtlövés után gyenge délnyugati szél indította el a mezõnyt az alsóörsi bója felé. Rögtön a könnyû versenyjollék álltak az élre. Az alsóörsi bójánál Kováts Béla a Kincsem III.-mal fordult elsõnek, másodiknak a Schimert fivérek szintén 22-es jolléval, a Lehetetlennel. Majd a Velencei-tóról a Kékszalag versenyre lehozott 20-as jolle, a Fergeteg és a BYC füredi osztályának 22-es jolléja, a Dódy következtek. Az elsõ tõkesúlyos hajó a Betyár volt, mely aránylag nagy gaffos vitorlájával könnyû szelekben jól szalad. A 25-ös túrajollékat Ilovszky János piros vitorlájú Csobogója vezette. A rajtnál kerekedett kis szél fokozatosan elállt, így délben még mindegyik hajó a keleti medencében volt, s két órára is csak a mezõny fele tudott áthaladni a Tihanyi-szoroson.A vezetõ hajó, a Kincsem III. csak este nyolc után érte el Révfülöpöt, ahol a további sorrend a következõ volt: 2. Lehetetlen, 3. Fergeteg, 4. Betyár, 5. Fidelitás II., 6. Glória, 7. Keszthely, 8. Rabonbán, 9. Dódy, 13. Csuhu (25-ös jolle)..., 28. Emese, 30. Bohó, 32. Santa Maria (25-ös jolle), 34. Nemere, amely hajnali egy után hagyta el a révfülöpi bóját. A vezetõ és az utolsó hajó között a különbség Révfülöpnél már több mint öt óra.

Keszthelyig Kováts Béla tovább növelte az elõnyét, s 2.55-kor fordult a keszthelyi bójánál. A mezõny eddigre teljesen széthúzódott. Második a Lehetetlen (3.14), majd jött a Fergeteg (3.55). Negyedikként az elsõ tõkesúlyos hajó, a Betyár (5.05), majd a Dódy (5.08). Utánuk közel egyórás szünet következett, majd sorra érkeztek Keszthelyhez a hajók: 6. Keszthely (5.59), 7. Glóris (6.00), 8. Fidelitás II. (6.01), 9. Mosoly (6.04), 10. Rabonbán (6.06), 11. Pillangó (6.07), 12. Csobogó (6.11), 13. Mókus (6.14), 14. Meteor (6.14,26mp), 15. Lucifer (6.14,34mp), 16. Sólyom (6.14,35mp), 17. Karakán (6.14,36mp). Reggel nyolcra már mindegyik hajó elhagyta a keszthelyi bóját. A Kékszalag mezõnye már 24 órája volt vízen, és még alig jutottak túl a táv felén.

Reggel végre élénk ellenszéllel haladhattak Révfülöp felé, de ez a szél sem tartott sokáig. Délelõtt a révfülöpi bójától nyugatra megint nem fújt semmi szél, míg attól keletre egyenletes, gyenge északkeleti szél volt. így aki nagy nehezen, vánszorogva el tudta érni a bóját, az pillanatok alatt kilométerekre eltávolodott ellenfeleitõl. A Kincsem és a Lehetetlen egymás mellett, még a szélváltozás elõtt délelõtt 10.30-kor hagyták el Révfülöpöt, nem sokkal utánuk õket követte a Fergeteg. Déli egy és két óra között, már a szélváltozás beállta után érkezett a Mosoly, a Betyár és a Meteor. Ebben a térségben teljesen felborult az addigi sorrend. Többen órákat álltak a bója elõtt, de a verseny legnagyobb vesztese a Csobogó volt, amely addig vezette a 25-ös túrajollék mezõnyét. õk több mint négy órát várakoztak egy helyben Pálköve elõtt, közel az északi parthoz, miközben látták, ahogy tõlük egy kilométerrel délebbre sorra húztak el az ellenfeleik.

A Révfülöp környéki szélmentes zónában a mezõny úgy széthúzódott, hogy míg Keszthelyen az elsõ és az utolsó hajó között nem volt több mint öt óra különbség, addig a tihanyi célnál ez a különbség tizennégy órára fokozódott.

Több mint 30 órai versenyzés után július 18-án 14 óra 14 perckor haladt át elsõnek a tihanyi célvonalon Kováts Béla vezetésével a Kincsem III. nevû 22-es versenyjolle. Legénység: Kendy Dezsõ és Novák Károly. Nem sokkal késõbb (14.24) megérkezett a Lehetetlen, a Schimert fivérek 22-es jolléja. A következõ hajó megérkezésére több mint 4 órát kellett várni. Harmadik Fergeteg, a Velencei-tóról felhozott 20-as jolle, amely az osztályon kívüli jollék kategóriagyõztese. Negyedikként futott be az elsõ osztályon kívüli tõkesúlyos hajó, már sötétedéskor (21.09), a Meteor, Hankóczy Jenõ hajója. ötödik a Betyár (21.59,18mp), 6. Vihar (21.59,59mp), az elsõ 22-es cirkáló, 7. Glória (22.00), az elsõ 40-es cirkáló, 8. Virradat (22.15), az elsõ 25-ös túrajolle... 15. Rabonbán (23.38), az elsõ 30-as cirkáló, ... 29. Nemere (4.10), ... és utolsónak több mint 44 óra után 32. Fidelitás II. (4.40).

A verseny díjait július 19-én délben a Tihanyi Sportszállóban tartott ünnepélyes díjkiosztón Anna kir. hercegnõ adta át a gyõzteseknek. A díjkiosztón megjelent József kir. herceg, Darányi Kálmán miniszterelnök helyettes, Andrássy Géza gróf, Kelemen Kornél, az OTT elnöke, dr. Ugron Gábor, a MVYSz elnöke, dr. Strommer Viktorrin tihanyi apát.

Kováts Béláék a Kékszalag vándordíjon kívül elnyerték herceg Festetics György tiszteletdíját és mint kategóriájukban elsõk, Reményi-Schneller Lajos tiszteletdíját.

Különdíjat kapott az egyetlen hölgykormányos, Záborszky Elly, aki a Mosoly nevû 25-ös túrajolléval az abszolút 12. helyen futott be, s osztályában a negyedik helyen végzett.

A résztvevõk még sokáig emlegették a II. Kékszalagot, s egymás között csak a   48 órás verseny néven emlegették.

A díjkiosztót követõen, délután olyan pozdorjavihar szakadt le a Balatonra, amely még ott is ritkaság. Annak, hogy a vihar csak ekkor érkezett, a rendezõség és a jollésok örültek igazán, de annál jobban bosszankodtak a tõkesúlyos hajók tulajdonosai.


A 1951. évi Kékszalag verseny története

Kékszalag 1951A Nemere II ekkor indult elõször Kékszalag versenyen, és kiválóan végzett. A Népsport 1951. július 23-i számában a következõ olvasható: 1951. évi Kékszalag gyõztese Németh István (Balatonfüredi Vasas), indulók száma: 52 hajó, befutott 25. Második volt Dr. Horváth Boldizsár Bf. Vasas az Addio III 40-es cirkálójával, harmadik Dulácska György a Rabonbán 30-as cirkálóval.

A Gyõztes hajót Németh István vezette. Legénység: Németh Gyula, Berta Lajos, Horváth István, dr. Kenyeres Imre, Schlosser Imre és Morvay István.

Berta Lajos barátom vállalkozott arra, hogy meséljen errõl az emlékezetes versenyrõl. Akkoriban õ és Horváth István (Brácsás) Kalóz osztályban versenyzett és Pista bácsi kérte fel, hogy szálljon be legénységnek a Nemerére. Jó nagydarab fickó volt. Egyébként 1960-tól 86-ig a Rabonbán 30-as cirkálóval versenyzett, mint kormányos, és 1969-ben õ nyerte a Kékszalagot.

Pista bácsi beosztása szerint Németh Gyuszival a kormány mögötti fedélzeti nyílásból kezeltük a nagyvitorla shottját. Reggel gyenge szélben rajtoltunk. Néha az is elállt, és 11 óra tájban még csak Alsóörs magasságában voltunk. Pista bácsi kiültette Schlossert a bum végére, hogy mégis valahogyan kiálljon a vászon, mi pedig a kabinban körbeültük az asztalt, rajta a füredi Vasastól kapott útravaló: szalonna és téliszalámi, a lábnál Kenyeres Imre kiváló rizlinggel teli demizsonja. Sajnos - vagy szerencsénkre(?) -, nem tudtunk sokáig falatozni, mert Lovas felett egy sötétszürke felhõpamacs jelent meg, és gyorsvonati sebességgel száguldott a Balaton felé. Mikor fölénk ért egybõl lefeküdt a hajó. Schlosser épp, hogy megúszta a fürdést. Szalonna, téliszalámi, paprika és kenyér a pamlagon, a három demizsonból egy üresen gurigált a fenékdeszkán, a levegõben a hosszúlépés illata.

Mindenki a fedélzetre! - hangzott el az utasítás. Génua le, orrvitorla I. fel, és a Nemere úgy meglódult, mintha motorcsónak lett volna. A kabin ablakai mellett harsogott a víz, repültünk. A meglepetés után élveztük a rohanást, elkezdõdött a húzd-meg-ereszd-meg. Reffelésrõl szó sem lehetett, mert Pista bácsi kemény kormányos volt!

A kenesei bója után még spinnakert is húztunk, még ma is csodálom, hogy nem szakadt rapityára. Éles hangon zenéltek a vantnik, az árboc magasságában, a hajó két oldalán megjelent a bajusz a sebességtõl. Egyszóval élmény volt, különösen egy kalózos számára. Siófok után leszedtük az orrvitorla I-t, mert már a hajó nem bírta, helyette felhúztuk a kisebbet, és jött az utasítás is: reffelünk!. Feküdt a hajó, az oldalról jövõ hullámok átcsaptak rajtunk. A cserkész viharkabát - mert akkor ez volt a Helly Hansen vízhatlan - nyakán folyt be a víz a melegítõnkre.

Hirtelen egy roppanást hallottunk és felnézve láttuk, hogy leszakadt a nagyvitorla. Meghûlt bennünk a vér, mi lesz most, közel a marás! Pista bácsi döntött, hirtelen szélbe dobta a hajót, és már hangzott is az utasítás: Berta elõre, le a horgonyt! A rögzítõ madzadjait kioldottam, és amikor megállt a hajó, a már nyitott 75 kilós négykapás horgonyt beeresztettem a vízbe.

Miután a fedélzeten én voltam a legizmosabb és a leghórihorgasabb, mert Morvaynak csak hasizma volt, jött a második utasítás: árbocra fel! Húzd le a fennt akadt felhúzókötél végét. Megpróbáltam, de a nagy hullámokban ide-oda hevesen ingó hajó árbocára felmászni képtelenség volt. Ezt belátta a kormányos is, és mint egy villámcsapás eszébe jutott, hogy ott a bumlift (gyengébbek kedvéért: a dirk) kötele. Lesekliztem a bum végérõl, rá a halfejre és felhúztuk a reffelt nagyvitorlát. Mindenki megnyugodott.

A szél üvöltésében azt hallottam: Berta horgonyt fel! Ledobni könnyû volt, de a 8B erõsségû szélben, a másfél méteres hullámokon táncoló hajó hegyes orrán egy 75 kilogrammos, iszapba belemart horgonyt felhúzni? Hát, az képtelenség volt. Ezt belátta Pista bácsi is, és az elsõ próbálkozás után elõre küldött még két segítséget. Ketten húztuk, egy pedig fogta a nadrágszíjunkat, hogy bele ne veszekedjünk a vízbe. Végülis sikerült.

Nagyon jól eltaláltuk a reffelést, mert sikerült magunkat félvizig feltornászni, ott a hajó egy dõlésszögre beállt, és részemre csodálatos élményt nyújtó vágtatásba kezdett. Megjegyzem, ha nem gyenge szélben kezdünk és nincs a vitorla leszakadás, akkor valószínû, hogy 1951-ben állítottuk volna fel a rekordidõt. Éjjel egy óra körül futottunk be Füredre. Végig nyugodtan tudtuk tartani az elsõ helyünket, a vihart szeretõ Addio III, Tabu és Rabonbán messze mögöttünk jöttek.

A verseny és a viharos szél okozta izgalom elfelejtette velünk, hogy lent a kabinban várja a legénységet a szalonna, a téliszalámi, a hajófenékben két demizson baricskai olaszrizling és két üveg kisüsti. Füredre befutva bójára álltunk. A szél ereje szépen lecsökkent, a szép holdvilágos éjszakában megterítettünk és nekiláttunk az estebédnek. Fáradtak voltunk, fogyott a bor és a pálinka kellemesen melengette gyomrunkat. Közben befutott az Addio, a Tabu és a Kékmadás is, horgonyra és bójára álltak. Elkezdték a legyengült, most már partiszélben felhúzva szárítani a vitorláikat.

Kenyeres Imrének vizelési ingere támadt és valahogyan sikerült a hajó tatjára tántorognia. Miközben a dolgát végezte körbepislogott, és meglátta a holdfényben a száradó fehér vitorlákat. Az elfogyasztott szesz hatása alatt az a képzete támadt, hogy még mindig versenyben van a hajó. Nyitott sliccel húzott elõre és kiabálta: Pista, Pista! Mit csináltál? Felültünk, utolértek bennünket! Oda az elsõ helyünk!

A többiek vették a lapot. Németh Pista: De jó hogy észrevetted! Schlosser miért nem szóltál, hogy közel a part? Az anyátokat! Cipó! (ez volt Kenyeres beceneve) Vedd elõ a génuát, cseréld le a fockot! Mindenki a kötelekhez!

Úgy csináltunk, mintha még versenyben lennénk. Cipó leeresztette a száradásra felhúzott fockot, közben a lába beakadt a shotba és nagy igyekezetében fejjel beesett a vízbe. Egybõl kijózanodott és ekkor döbbent rá, hogy már régen vége a versenynek. De nem ez volt az elsõ és utolsó alkalom, hogy kényszerfürdõt vett a Nemere fedélzetérõl. Az igazság az, hogy ilyen eseteken kívül még soha nem láttam a Balatonban úszni.

 

A 1953. évi Kékszalag verseny története

Errõl a túraversenyrõl Németh Gyula - akit magunk között Gyuszi bácsinak neveztünk - mondta el élményeit nekem. A gyõztes hajó kormányosának öccse, tihanyi születésû. A hajó 1950-ben történt vízre tételétõl kezdve állandó legénysége, és ha Pista bácsi nem tudott a kormányhoz ülni, mert valami mással volt elfoglalva, például amikor a Rossebb nevû csillaghajójával versenyzett, akkor Gyuszi bácsi vezényelte a hajót. Pista bácsi a Nemerével a Kékszalag és túraversenyeket kedvelte, kedvenc csillaghajójával inkább a pályaversenyeket favorizálta, 1948-tól bajnokságkon csak ebben az osztályban indult.

Egyébként a Balatonfüredi Vasasban akkoriban az volt a rend, hogy a tulajdonukban vagy bérletükben lévõ hajók kormányosait mindig a vezetõség választotta ki, és õk úgy döntöttek, hogy ha Pista bácsi nem tud a Nemerével indulni, akkor Gyuszi bácsié a kormány. Ebben az idõben a Hajógyár Mûszaki Osztályán dolgozott, mint technikus egészen 1955-ig. 1959-tõl a SZOT sétahajózás vitorlásflottáját vezette nagy hozzáértéssel, nevéhez fûzõdik a flotta felvirágoztatása. A Magyar Vitorlás Szövetségben hosszú ideig a Versenybírói Bizottság vezetõje volt.

Az 1953-as -Kékszalagra a következõképpen emlékezik: 1953. július 25. Ragyogó nyári idõ, gyenge keleti szél, amely késõbb leállt. A rajt idõpontja akkor 10 órakor volt. Eddigre a mostani Füred Áruház helyén lévõ jéggyárból a jeget mindenki meghozatta a mocókkal, és a hajók jégszekrényeit feltöltötték. A 75-ös kormányánál Németh István, legénység: Németh Gyula, Berta Lajos, Morvay István, Schlosser Béla, Kántor Pál és Hilbert Ernõ.

Majdnem flautéban rajtolt el az 56 hajóból álló mezõny rajtlövés hangjára. Késõbb az a kis szellõ is leállt. Hol innen, hol onnan jött egy köpés, egy kis lepkefing. Tipikusan leálló, néha kissé felélénkülõ parti-víyi-szeles idõ volt. Jól jött a jeges fröccs, mígnem a jég is elfogyott.

Pista a kormánynál lankadatlan figyelemmel irányította a hajót, mozgást alig engedélyezett, hogy azt a kis lendületet se veszítsük el, amivel rendelkeztünk. Mindenkinek megvolt a helye, és ott kellett ülni vagy feküdni, ahova a kapitány parancsolta, még akkor is, ha pontosan az illetõ feneke, vagy a háta alatt a backstág kötele, vagy egy bika volt. Többször is átadta nekem a kormányt, s felállt a kabintetõre, úgy hatott, mint egy bumon ülõ kormorán. Figyelte a vizet és adta az utasításokat, hogy merre is menjen a hajó.

Ismerjük a Kékszalag pályáját: Balatonfüred-Kenese-Siófok-Keszthely-Balatonfüred. Ezúttal szombat reggeltõl vasárnap hajnalig még csak Balatongyörökig jutott el a mezõny eleje. Korán pirkadt és a hajnali félhomályban Fenyves elõtt egy vitorlás körvonalai tûntek fel. Mint késõbb kiderült a Cherie 25-ös túrajolle úszott a vizen. Nem is kellett látnunk a nevét, mert nemsokára hangos purparlé jelezte, hogy kik tartózkodnak a fedélzetén: „Te hülye, te marha! - Jól el (füttyjel)..., nézz hátra, utolért a 75-ös! Szégyelld magad, ez a gyenge szél a mi szelünk és ez a döher meg ránk jött. Megmondtam, hogy igyál a teámból, nem fogadtad el, külön hoztam neked sárgarépát, abból sem ettél! A sapkád alá smirglit tettem, kidobtad! Hogy lehet valaki ennyire idióta? Nem szabad lett volna elaludnom, hiszen még a kanizsai gyors szelét is elmulasztottad!”

Hát így harsogott a felkelõ nap fényében a nyugodt víz. A kormánynál a tizenegyszeres magyar bajnok Sárdí László ült, a triádákat pedig nem más, mint Kovács Béla az 1936-os, az 1938-as Kékszalag-nyertes patikus zengte el.

Szépen haladtunk Keszthely felé. A hold éppen lebukott, a nap kezdett feljönni. Hátra pillantottunk, és a Tramontána körvonalai kezdtek kirajzolódni. Látcsõvel figyeltük és láttuk, hogy nálunk valamivel gyorsabb. Szépen csúszott ránk. Megpróbálkoztunk mindennel, de nem tehettünk ellene semmit sem. Kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy Keszthelynél a pályajelet elsõnek vegye, másodiknak a Csilige 25-ös túrajolle és ezután jöttünk mi. Fél hét után kerültünk, és gyengülõ ellenszélben követtük õket. A cirkáló szakaszon kb. hatszáz méterrel mögöttük haladva nagyon kellett küzdenünk, mert a mi hajónk nehezebb volt. Türelemjáték kezdõdött. Lassan kifogyóban volt a vizünk, kénytelenek voltunk a tó vizével beérni.

Még az a gyönge szél is kezdett kihagyni, és beesteledett mikorra elértük a tihanyi szorost. Tramontána és a Csilige még mindig elõttünk. Egyszer csak azt látjuk, hogy a Trami a csõben a part felé húzódik. - Teljesen leállt, - vakarjuk a fejünket, hogy mitévõk legyünk, ha teljesen leáll a szél. De mégsem, mi még megyünk elõre. De hiszen a Trami felült! Elnézték a jelölõ bóját.

Most már csak a Csilige volt elõttünk. Vasárnap éjfél után már elhagytuk a szorost. A holdfényben elõttünk nem messze a Csilige látszott. Közeledtünk a befutóhoz, és hallótávolságban lehettünk tõlük. Reménykedtünk. Erre meg is volt a lehetõségünk: partiszélben cirkálnunk kellett és mindannyian tudjuk, hogy itt hibázni is lehet, de az elõl lévõket el lehet kapni.

Már kezdtük sejteni a célvonalat a hajnali derengésben. Bátyám hangosan megszólalt: fordulunk! Végrehajtottuk a manõvert és röviddel utána káromkodni kezdett: az istenfáját! ezt jól el.....am, nem tudom venni a célvonalat, nagyon le kell esnem. A Csilige kormányosa, Scharbert ezt hallva nem fordult ránk védekezõen. Szépen venni tudtuk a befutót és néhány tízméteres elõnnyel abszolút elsõnek beértünk. Másodszor is felhúzhattuk a Kékszaéagot az árboc tetejére. Szegény Scharbert Gyula, mérgében a decken ugrált és szidta az egész világot, mert bedõlt egy olcsó trükknek. Tehát második lett a Csilige 25-ös túrajolle, harmadik a Tramontána, kormányánál Wappler Gusztáv barátommal.


A 1955. évi Kékszalag verseny története

Amíg az 51-es és 53-as lapok még csupán az eredményeket hozták le, addig 55-ben a Népsport már beharangozót írt arról, hogy milyen jelentõs esemény lesz a Balatonon: Mi lesz a hétvégén? - címû rovatban 1955.július 21.-én a következõ rövid hírt közölte:

"A Balaton Kékszalagjáért kiírt túraversenyt, a kétévenként sorra kerülõ legnagyobb versenyét szombaton bonyolítja le a Vasas S.E. A Kékszalagot Németh István (Bp. Vasas) védi a Nemere II nevû cirkálóval, s rajta kívül szinte valamennyi cirkáló és túrahajó nevezett a versenyre. Ezúttal elsõ ízben rendezik meg a csillaghajók Kékszalagjáért kiírt túraversenyt: Balatonfüred-Kenese-Siófok-Balatonföldvár-Balatonfüred távon. A nagyhajók rajtideje 9 óra, a csillaghajóké 9 óra 30 perc."

A Kékszalagot a nagyhajós osztályok privilégiumának tekintették a többi hajóosztályok. Az olimpián osztályként szereplõ, évrõl-évre sokasodó csillaghajóból ekkor már 30 hajó versenyzett rendszeresen, és érezték magukat olyan erõsnek, hogy részt kívánjanak maguknak is e nevezetes hosszútávú versenybõl. Elérték, hogy rövidebb távon ugyan, de részükre is kiírják a Kékszalagot. Természetesen ennek "értéke" nem volt azonos a nagyhajókéval. Az ötvenes években ez csak egy alkalom volt, de a hatvanas és a hetvenes években rendszeressé vált a csillaghajók számára. A nyolcvanas években néhányszor a solingok is indulhattak. Ekkor már a pálya megegyezett a nagyhajókéval. 1965-ben Tolnay-Rumi-Völcsey trió nyert sztárban, 1973-ban Gosztonyi András és faller Károly, és 1975-ben Telegdy István és Holovits György hódították el az abszolút elsõ helyet. Szerencsére késõbb már csak a nagyhajók indulhattak, hiszen valamikor a kezdeményezés csak részükre szólt.

A sajtó még fokozta a Kékszalag jelentõségét, amikor 1955. július 22-én a következõket írta a Népsport "200km-en a Balaton Kékszalagjáért!" címmel:... "Az utolsó Kékszalag versenyen Németh István gyõzött a Nemere II nevû cirkálóval és így már 4 esztendeje védi a szép díjat. A Balaton Kékszalagjáért vívott verseny távja kb. 200 km. Ez a táv ellenszél esetén, amikor a hajók cirkálni kénytelenek sokszor 230-250 km-re is megnõ, amit végigvitorlázni hatalmas teljesítmény. A versenyzés ideje természetesen az idõjárástól függ. 1951-ben Németh István érte el a legjobb idõt: tomboló viharban 14 óra alatt vitorlázta körbe a Balatont."

A leglassúbb is az õ nevéhez fûzõdik, két esztendõvel késõbb közel 40 óra alatt ért célba a gyõztes hajó! A legérdekesebb versenyt 1936-ban Kovács Béla nyerte 32 óra alatt, ekkor a mezõny zöme majdnem másfél nappal késõbb ért a balatonfüredi célba.

A Nemere II ekkor már a Budapesti Vasas színeiben indult. A kormánynál természetesen Németh István, legénység: Németh Gyula, Schmalz József, dr. Lettner Ferenc, Nógrádi Gyula, Bilos E. Livió és Kántor Pál. Csak ketten maradtak a régi legénységbõl, az új nevek a Bp. Vasassal történt fúzió eredményeként kerültek a fedélzetre.

1955. július 23.-án 52 benevezett hajóval indult a Kékszalag mezõnye. Németh Gyula a nevezetes eseményre a következõképpen emlékszik: "Még mindig benne élek az akkori verseny bûvöletében. Nem kellett a jégszekrényt feltölteni, mert már kora reggel hûvös volt és igen erõs északnyugati szél döntögette a jegenyefákat. A rajt után mindjárt az élbolyban voltunk. Azt mindenki tudja, hogy a Kerekedi öbölben az átlagnál jobban megerõsödik az alapszél és a pöffök is hosszabb ideig tartanak. Az egyik ilyen pöffnél egy reccsenést hallottunk a bum felõl és odanézve láttuk, hogy annak nutjából kijött a nagyvitorla alsóél kötélszegélye, - vagyis a nut felszakadt. Pista bátyám azonnal szélbedobta a hajót és miután felmérte a helyzetet döntött is. Nem adott utasítást a reffelésre, annak ellenére, hogy part alatt voltunk, és Keneséig inkább félszeles-háromnegyedszeles irányból fújt, ami ilyenkor túlzottan megfekteti a hajót. Reffeléssel azonnal meg lehetett volna szüntetni a vitorla kiszakadását, de mi van akkor, ha gyengül a szél? Hogyan húzhatjuk fel a nagyvásznat teljes hosszában? A szerszámos ládából elõkerült a csavarhúzó, a kalapács, a facsavar és a szeg. Ahol a nut ép maradt, ott csavarhúzóval visszatömködtük a kötélszegélyt, a sérült helyen pedig facsavarral a bumhoz erõsítettük a vitorla alsóélét, sõt még jó pár szeget is bevertünk. Gyorsan dolgoztunk, mert nem akartunk nagyon lemaradni.

A kését behoztuk, mert ha fújt a szél, akkor csak biztos kézzel kellett fogni a kormányt és a Nemere rohant. Figyelnünk kellett a Tabut, mert egészen hihetetlen, de bírta a viharos szelet, amire korábban még nem volt példa. Megtáltosodott a szintén a Bp. Vasas szineiben indult Maki nevû 30-as cirkáló is, melyet id. Farkas László vezetett. (Tulajdonosa Szalkay Béla kiváló és jónevû motorkerékpár versenyzõ volt, aki akkoriban Velocette gyártmányú 350-es angol gépével, kategóriájában valóságos egyeduralmat vívott ki magának.) A Tabu kivételével csak Vasas hajó volt elõl, akik nemcsak az erõs széllel vívtak küzdelmet, hanem egymással is az elsõ helyért. Sokat kellett dolgoznunk, különösen azért, mert félszélben a Nemere rettenetesen luvgirig volt. Kénytelenek voltunk ketten tartani a kormányt. Vigyáztunk arra, hogy ne csak a megszerzett elsõ helyünket tartsuk, hanem növeljük is elõnyünket, mert valahogyan éreztük, hogy kezünkben van a csúcsidõ."

Dr. Lettner Ferenc egyetemi tanár, aki aztán 1956-tól 1958-ig a Magyar Vitorlás Szövetség elnöke lett, mint a hajó egyik legénysége a következõképp emlékszik vissza: "Négyen voltunk friss mancsaftok a fedélzeten. Már voltunk kint együtt vitorlázni és edzeni azért, hogy egymást, a hajót és az összehangolt munkát is megszokjuk. De olyan viharos szében mint azon a Kékszalagon még nem volt alkalmunk vitorlázni. Nem vettük rossznéven Németh István barátunktól, amikor kiabált velünk, mert a szelet túl kellett harsognia, ha azt akarta, hogy minden zökkenõmentesen menjen. Különösen szükség volt erre akkor, amikor a bumból kiszakadt a vitorla.

Siófokig repült a Nemere! A pályajel vétele után már természetesen reffelve voltunk, a hajó egészen a kabinablakig feküdt. A hármashullámok simán átcsaptak rajtunk. Pista - okulva az 1951-es Kékszalagon történtekbõl - elrendelte, hogy valaki állandóan tartsa szemmel az árbócot és a nagyvitorla felsõ részét. A jól eltalált reffeléssel és a jól megválasztott fock kettõvel a Nemere megfeküdt és Keszthelyig gyönyörûen hasította a hullámokat. Keszthelynél már érezhetõ volt, hogy elõnyünk alapján mesés idõt fogunk futni. Hát így is történt. Késõ délután abszolút elsõnek befutottunk a füredi mólón lelkesen éljenzõ tömeg elõtt. Csodának számított, hogy világos nappal rajtoltunk és még aznap világossal befutottunk kb. 200 km levitorlázása után. Gyorsan elterjedt a hír, hogy idõrekordot állítottunk fel. Kénytelenek voltunk a mólón szárazföldre lépni, hogy az ünneplõ közönséggel kezet tudjunk fogni, és a kiszáradt torkunkat a MÓLÓ bár teraszán a barátok rundjaival öntözgetni."

Mit írt az újság? A Népsport 1955. júlis 25.-én, hétfõn megjelent számában "Németh István harmadszor is elnyerte a balatoni Kékszalagot" címmel a következõképpen számolt be a versenyrõl: "Szombaton reggel rajtolt Balatonfüreden a 10. balatoni Kékszalag verseny nagyhajós mezõnye. A feladat a Kenese, Siófok majd Keszthely elõtt elhelyezett bóják kerülése után a legrövidebb idõ alatt bevitorlázni a balatonfüredi célba. Az egész nap kitartó erõs északi szélben a résztvevõk nagyszerû versenyt vívtak. 11 óra elõtt kerülték a kenesei bóját, majd nemsokára a siófokit. Itt már Németh István vezetett, sõt Siófok után a 75 m2-es cirkáló elõnye már közel 3 km volt. Az elsõ hajó innen nem egészen 5 óra alatt érte el Keszthelyt. Elõnye ekkor közel fél óra volt.

A célba 19 óra 40 perckor futott be a gyõztes hajó, s ezzel új Kékszalag csúcsot állított fel: 10 óra 40 perc alatt vitorlázta körbe a Balatont."

Eredmény:

I. Nemere II

II. Maki 30-as cirkáló. Id. Farkas László, Szalkay Béla, Horváth S., Bp. Vasas

III. Tabu 40-es cirkáló. Gál Imre, Bp. Építõk

(....)

A háromszoros Kékszalag gyõztes Nemere II kapitányát és legénységét kitüntetõ figyelemmel ünnpelték és méltatták az idõcsúcsot. Vasárnap délelõtt a kikötõben felállított díszes asztalról a nagy nyilvánosság elõtt osztották ki a díjakat, és a Kékszalagot. Az akkori közlekedési miniszter, Bebrits Lajos különdíját is ekkor adták át, egy gyönyörûszép ólomkristály vázát, a klubház udvarán. Nem maradt el a vízbedobálás sem.

 

Az 1975. évi Kékszalag verseny

 A sztár a további években esélyesnek mutatkozott, ezen a hosszú túraversenyen, de csak kis szélben, változékony idõjárásban. Két alkalommal, 1965-ben és 1967-ben is csak kevés választott el a gyõzelemtõl. Ezért is, de magáért a verseny gyönyörû útvonaláért, a 24 óra körüli lankadatlan figyelésért, a nagy megterhelésért tudatosan készültem az 1975 évi Kékszalag versenyre.

Már 1973-ban Holovits Györggyel együtt küzdöttük végig ezt a túraversenyt, így versenyzõtársam kitûnõ képességeit már ismertem. Összegeztem az "öreg" vitorlázók eddigi tapasztalatait is, közülük Kovács Béla bácsitól kaptam a legtöbb és leghasznosabb tanácsot. Két héttel a verseny elõtt fizikailag is készültem a hosszú verseny megterhelésére. Külön tervet készítettünk Holovits Gyurkával az élelemrõl különbözõ idõjárásra. Hajónkat gondosan elõkészítettem, de az Olympia III. mégis a parton maradt. Öt nappal a verseny elõtt, a Szakosztály Vezetõsége felajánlotta, hogy a Blott X. csillaghajóval versenyezhessünk, amit Gyurkával örömmel fogadtunk. Õ már kitûnõen ismerte ezt a hajót, hiszen az 1972-ben Kielben rendezett olimpián, ezzel versenyzett.

Július 18-án reggel vontával mentünk Földvárról Füredre, ahol 8-tól a 9 órai rajtig vitorláztunk, felmérve a lehetõségeket az enyhe szélben. A nyíltvizi rajt után elõzõ megfigyeléseink alapján, a csopaki part felé húztunk jobbcsapáson az enyhe, B-1-es északkeleti szélben. A "brázai" -nál a nád szélén fordultunk balcsapásra és a 115 induló versenyhajó elején voltunk, nyomunkban öt-hat csillaghajóval. Gyönyörû látvány volt a még egy falkában haladó mezõny. A szél gyengült és lassan a part felé fordult. Paloznak vonalában lehettünk kb. három kilóméterre a parttól, amikor széltaktikát változtatva átvágtunk balcsapáson a déli part felé. Erõsen ejtettem a sztárt, hogy minél gyorsabbak legyünk. Elkéstünk, de nem menthetetlenül.

10 óra körül megjött a déli szél és az a tíz hajó, amelyik a déli partot válaszotta, dagadó spinnakerrel, hátszélben elfüstölt elõttünk. De a szél nem jött tovább, csak kínos lassúsággal tudtunk a szélcsíkba beérni. Kenesén a 11. helyen voltunk a Csillag II. 50-es társaságában. A mezõny legnagyobb része Almádi, Alsóörs vonalában állt a flautéban. Remek déli szélben, B-3-4-es, cirkáltunk Siófok felé. Lassan kicsúsztunk ellenfeleink alól a hullámos vízen és hatodik helyen fordultunk Siófokon. A mezõnyt a Soling vezette, Tolnay Lacival a kormánynál. A szikrázó napsütésben három-négy kilóméterrel elõttünk csillogott ezüstös vitorlájuk.

A szántódi hajózási bójasorhoz érve utolértük ifjabb Farkas Laciék dragonját. Figyelve a bójákat, hajóztunk a Csõ felé, mégis kihagytuk a legelsõt Siófok felõl. Tévedésünkre a zsûri motorosa figyelmeztetett. Visszafordultunk. Körülbelül 800 métert kellett hátszeleznünk, majd ismét cirkálnunk az egyre gyengülõ déli szélben. Közben többen utolértek és a csõbõl a 11. helyen kötöttünk ki. Több sztár között próbáltunk elõbbre kerülni a hazai földvári vizeken Szemes felé, mert széltaktikánk az volt, hogy a várható erõs parti szelet a déli part közelében kapjuk meg. A mezõny eleje a délutáni naplementében teljes szélcsendbe került és a lellei móló közelében a közben megváltozott minimális északkeleti légáramlatban utol is értük õket. A háttérbõl látótávolságra felnyomult két 30-as, a Kékmadár és a Trinidad.

Rádiónkat hallgatva, a siófoki obszervatóriumból éppen interjút készítettek és jelentették, hogy Szombathely-Sopron vonalon erõs északnyugati front közeledik a Balaton felé. A Bakony felett már látszott a sötét felhõtömeg és a rádió finoman jelezte a villámlást is. Elõzõleg kidolgozott terveink szerint felváltva egy-egy órát aludtunk a hajófenékben azért, hogy az éjszakai nehezebb vitorlázási körülmények között ketten figyelhessünk. Jól számítottunk: amint a nap lebukott a hegyek mögé, megjött a parti szél és kitûnõ tempóval, balcsapásos félszélben haladtunk Fonyód felé. Addig körülbelül negyvenszer hinaraztam lebukva a víz alá, hogy tõkesúlyunkat és a kormányunkat megszabadítsam a felesleges terhektõl. Fonyód és Berény között a sorrend a következõ volt: sztárban Litkeyék, Solingban Tolnayék, sztárban Petróék, azután mi, majd sztárban Polniczkyék, és kicsit távolabb a Kékmadár és a Trinidad.

A csillagos ég apró fényeit és a félhold ezüstjét mind többször eltakarták a magasba suhanó sötét felhõk. A távolban a Bakony fölé komor felhõ-függöny húzodott. Már félelmetesen villámlott messze nyugaton és néha-néha tompán dörgött. Még mindig parti szélben suhantunk Balatonberény felé. Fél tíz körül lehetett. Hirtelen átvágott a vitorlánk és ugyanabban az irányban félszélben, de jobbcsapáson vitorláztunk tovább. Ez a szélváltozás a közelgõ vihart jelezte már. Irányt változtattunk és a fel-fel villanó fényekben a györöki fok felé vitorláztunk, kb. 4-5-ös erõsségû szélben. A hullámzás erõsebb volt a szélerõnél, így biztosak voltunk abban, hogy az északi part mentén már elsöpört a vihar elsõ nyomása. Gyurkával együtt beöltöztünk viharruháinkba, mentõmellényt vettünk és átrendeztük a hajóban lévõ holmit: mindent hátra tettünk, hogy a súlypontot hátra vigyük.

Teljes volt a sötétség, ellenfelet nem láttunk magunk körü,l a villámok fényében sem. A györöki fok alá érve a szél elállt és ekkor hangokat hallottunk a Csuhiból: egy vitorlás állt ott, talán felült a zátonyra. Nagy ívben, kb. 500 méterrel a víz felõl megkerültük. Ismét erõs szél érkezett a part felõl és bõ dekkvízzel rohantunk Keszthely fényei felé. 11 óra után értünk a jól látható, villogó sárga fényû bójához. Hányadikok vagyunk? - kérdeztük, - miután bemondtuk a számunkat. Elsõk! - hangzott a válasz. Hû, de melegünk támadt, és már fordultunk is.

A szél állandóan erõsödött és balcsapáson, raumban rohanva kerülgettük a most már szembe jövõ útjogos ellenfeleket. Ismét Györök alatt voltunk és a szél erõsödésével a hullámok is megnõttek. Most már tömegével jöttek a hajók, csak viharvitorlával, vagy reffelve, vagy csak fokkal, vagy horgonyon álltak. Ez félelmetes volt, mert a jelek azt mutatták, hogy nagy vihar volt. Luv, félszél, raum és 10 perc alatt átrohantunk a szigligeti öblön.

A badacsonyi hegy alá érve hirtelen elállt a szél és a hajónk is. Átperdültünk és visszamentünk a szél felé, Berény irányába, emlékezve Kovács Béla szavaira: "éjszaka kerüld a bazalthegy melegét, mert feldobja a szelet!..." Pár száz méter kínlódás után ismét erõs szélben futott a hajónk. Megint perdültünk és erõsen ejtve, raum-hátszéllel Boglár felé tartottunk, minimális látási viszonyok mellett. Csak a villámlások idején láttuk, hogy hol vagyunk. Ellenfél sehol.

Boglár után, háromnegyedvizen erõs északkeleti széllel (B-5) és ehhez tartozó hullámzásban hajóztunk. Kelet felõl már pirkadt, három óra körül lehetett. A lellei mólótól, amit tisztán láttunk, kb. 500 méterre fordultunk jobbcsapásra és a szepezdi öböl irányát tudtuk tartani. Rohamosan világosodott elõttünk, vésztjóslóan komor és sötét volt mögöttünk. Villámlott szakadatlan és nagyon erõsen dörgött. A Bakony hegyvonulatának tetején fehér gomolyfelhõk buktak át. Láttuk és éreztük, hogy nagy szél jön.

Félvizen lehettünk, amikor hirtelen északira fordult a szél, majd észak-nyugatira. Rögtön mi is balcsapásra fordultunk, Tihany felé. Megjött a vihar! Kilencven-száz kilóméter/óra lehetett az elsõ nyomások sebessége. A víz porzott mögöttünk és a raumban vágtató sztár hullámaitól alig kaptunk levegõt. A heves széllökések elnyomták a még keletrõl érkezõ hullámokat és szinte sima vízen siklottunk. Repült a hajó. Az egyetlen feszítõ, ami ilyenkor az árbocot tartja, pattanásig feszült. Gyurka teste, mint egy motorcsónak orra, vágta a vizet: én bebújtam mögé és onnan kormányoztam a szinte felemelkedõ csillaghajót. Siklás siklást követett és az állandó vízfüggönyben is éreztük, hogy a vihar mindinkább nyugatira fordul. Minden erõnkkel próbáltuk a hajót ejteni, hogy el tudjunk a tihanyi nád alatt csúszni, mert éreztük, hogy abban az orkánban nem tudunk fordulni... Sikerült.

A tihanyi hegy alatt kicsit gyengült a szél és a szélsõ nádszálakat éppen érintve elcsúsztunk a Beruházási Bank telepe elõtt. Kifújtuk magunkat. Visszanézve láttam, hogy a távolban két 30-as küszködik a tomboló viharban. Egész közel a part és a felsõ bójasor mellett cirkáltunk Alsóörs felé már a felsõ Balaton vizén. Megfeleztük a vezetõ távolságot, két kilóméter Alsóörs felé, két kilóméter Tihany felé.

Már az Apátság alatt hajóztunk, hat óra körül járt az idõ. Ekkor tûnt fel a csõben a két üldözõ 30-as. A szél 6-7-es erõsségû lehetett. Teljes leitvágnit és teljesen kihúzott raumõznit használtunk. Gyors volt a hajó. Víz nem volt benne, mi azonban annál jobban eláztunk. Fél hét körül futottunk át elsõnek a célvonalat.

Nagyon fáradtak voltunk, de mindenért kárpótolt minket Gyurkával, hogy miénk két évre a Balaton Kékszalagja. A hosszú verseny alatt mindenfajta irányú és erõsségû szél volt, három viharba is bekerültünk, de a hajnali nyomás felejthetetlen élményt és küzdelmet nyújtott.

Most már tudtam, hogy a Kékszalag a Balaton legnemesebb versenye.

hirdetes

címkék: verseny
IRATKOZZ FEL A HÍRLEVELÜNKRE!X
Érdekelnek a legfrissebb vitorlázással kapcsolatos hírek, legújabb blogbejegyzéseink?


A 'FELIRATKOZOM A HÍRLEVÉLRE' gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatvédelmi Szabályzatunkat.